1. Hogy szállták meg Japánt a kínaiak?
Ezer meg ezer évvel ezelőtt történt, hogy kínai ifjak elégedetlenek voltak zsarnok uralkodójukkal, s mert életüket is féltették a kegyetlen fejedelemtől, közös szándékkal elhatározták, hogy hajóra ülnek és új hazát keresnek. Azt tartja a hagyomány, hogy háromszáz ifjú ember és háromszáz ifjú leány kelt útra.
Sok partvidéket láttak, sok helyen kikötöttek, de sehol sem volt maradásuk, mert úgy vélték, hogy sokkal szebb az az ország, melyet elhagytak.
És így vándoroltak tovább, míg végre eljutottak Japánba.
Ezt a földet akkor még nem művelte senki, de a kínaiak tüstént látták, hogy milyen áldott ország, mert mindenfelé zöldellt, virult a vidék, tiszta vizű folyók hömpölyögtek a pompás völgyekben s lombos erdők borították a hegyeket.
Kiszálltak a hajóból és először is nagy, fekete medvével találkoztak. Ezt elejtették és a vidéket kumanonak, azaz medveföldnek nevezték el.
Senki sem lakta a vidéket, a kínaiak megtelepedtek hát, meghonosították Isten öt ajándékát: a rizst, a búzát, az árpát, a babot és a kölest, hajlékot építettek és régi hazájukat nemsokára el is feledték. Innen van az, hogy Japánban a házépítés, földművelés, betűvetés, fegyverkovácsolás, hajóépítés és minden mesterség éppen olyan mint Kínában.
2. A Fujiyama-hegy és a Biva-tó
Japánban a legmagasabb hegy a Fujiyama. Csúcsai uralkodnak a fellegeken, melyek csak a derekáig érnek a Fujiyamának. Bár az utas még messze van Japántól, már üdvözlik őt a Fujiyama csúcsai, s még át sem lépte a szigetbirodalom földjét, már gyönyörködhet a csodálatos hegyben, melyet a leáldozó nap aranyos fénybe von s káprázatos bíbor színnel tölt el.
Minden esztendőben sokezer zarándok látogatja meg a Fujiyamát, melyre nagyon büszkék a japánok. Fönn a hegy csúcsán imádkoznak a zarándokok övéik boldogságáért.
Hogy miképp keletkezett a Fujiyama, arról csodás meséjük van a japánoknak. - E mese szerint volt idő, amikor a Fujiyamának nyoma se látszott még a földön. Puszta és sima volt a helye, s messze sem lehetett látni még egy árva dombocskát sem.
S éjszaka kibukkant a hegy. Villámgyorsan emelkedett égnek, és az emberek bámulva látták, hogy a hegy csúcsa tüzet és kődarabokat vet ki magából. Mennyi ideig hányta a hegy a tüzet nem tudják pontosan, de régi írások említik, hogy később is többször megesett a csoda. De most már emberöltők óta kihűlt a hegy és a csúcsa örökké nyugodt.
A hegyóriásnak ezt a váratlan, gyors kiemelkedését egy másik különös esemény idézte elő, amely ugyanazon éjszakán történt, messze nyugaton, Kiotó főváros közelében.
Éjnek évadján ugyanis rettenetes dübörgés riasztotta föl álmukból az embereket. A dübörgés egész éjjel tartott és az emberek nagyon féltek. Másnap reggel kíváncsian bújtak elő házaikból megtudni, hogy mi történt az éjjel, és csodák-csodája: a hegyek, melyek a vidéket koszorúzták, megfoghatatlan módon eltűntek, s helyükön gyönyörű, pompás tó csillogott, amelynek vize utat tört magának a tenger felé.
Kitaláljátok-e, hogy az eltűnt hegyek, amelyek azon a rémes éjszakán omlottak össze, ugyanazok voltak, melyek a távoli messzeségben ismét felszínre kerültek és a Fujiyamát is kiemelték a földből.
Így keletkezett a pompás, kék vizű Biva-tó, meg az égig nyúló Fujiyama. Ezt a csodálatos történetet így meséli Japánban öreg és ifjú, és senki sem kételkedik benne, hogy mindez így esett és nem másképpen.
3.Mozoo
Sok-sok esztendővel ezelőtt élt Kínában egy Mozoo nevű derék ember. Volt kis házikója virágos kerttel, meg egy darab földecskéje, melyet szorgalmasan művelt, hogy szegény öreg anyját eltarthassa ahogy lehet.
Az öregasszony sokszor mondta a fiának, hogy házasodjék meg, de az hallani sem akart a dologról, mert azt tartotta, hogy amíg édesanyja él, kell, hogy neki szentelje az életét. Tenyerén hordta az öregasszonyt, és a szeméből olvasta minden kívánságát.
Elgondolhatjátok hát, mit érzett Mozoo, amikor édesanyja váratlanul súlyos betegségbe esett. Mozoo buzgón imádkozott, elhozta a legdrágább orvosságokat, de az öregasszony nem lett jobban. Be kellett látniuk, hogy a fölgyógyulásához nincs remény.
Télbe fordult az idő, hó borított el mindent. Egy nap így szólt a fiához az öregasszony:
- Óh, csak még egyszer ehetnék fiatal bambuszhajtást. Azt hiszem, hogy visszaadná az erőmet. Úgy szeretnék még egyszer fölkelni az ágyból, hogy melléd ülhessek, édes fiam.
Mozoo erre nagyon elszomorodott.
- Óh, tudnék csak friss hajtásokat találni! - gondolta magában - De hiszen ilyen időben hol is volna friss bambuszhajtás?
Anyja előtt azonban nem akarta elárulni csüggedtségét, vette hát a kapáját, búcsút intett gyöngéden és biztatta az öregasszonyt, hogy hamarosan meghozza, amit kíván.
Nehéz szívvel lépett ki a házból, keresztülhaladt a kerten, amelynek végében állt egy bambuszcserje. Odatartott egyenesen, elkotorta kapájával a havat, jóllehet tudta, hogy hiábavaló munkát végez.
De csodák csodája! Alig takarította el a havat, látta, hogy egész csomó friss bambuszhajtás van a cserjén, oly szép hajtások, amilyeneket még sohasem látott. Gondosan és gyöngéden leszedett annyit, amennyi ebédre kellett, és fölvitte a házba. Azután elkészítette úgy, amint az anyja kívánta. Az öregasszony valóban fölfrissült a friss bambuszhajtástól, új erőre kapott, nemsokára már az ágyát is elhagyhatta, és még sok éven át élt boldogan a fiával, aki gyermeki ragaszkodásának oly szép bizonyságát adta.
4. A kőfejtő
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki minden áldott reggel kijárt egy magas kősziklához, és abból követ fejtett. A köveket eladta házépítőknek, kőfaragóknak, s mert ügyesen dolgozott, volt is mindig vevője és a kőfejtő szépen keresett a konyhára. Nehéz és fáradságos volt az ő mestersége, de imádkozott és nem panaszkodott és hiú kívánságok nem gyötörték.
Sűrűn hallotta a falubeliektől, hogy a kőszikla tövében, ahol dolgozik, valami hegyi manó tartja a lakását, aki hébe-hóba megjelenik az emberek előtt és minden kívánságukat teljesíti. De a kőtörő sohasem látta a hegyi manót, hitetlenül csóválta a fejét, valahányszor szomszédai a manót emlegették.
Egyszer szép nagy követ vitt egy gazdag ember házába, aki síremléket akart állíttatni egy elhunyt rokonának. És látta a szegény kőfejtő, milyen fényes palotában lakik a gazdag ember, milyen dús asztalnál eszik, s milyen pompás ágyban alszik. Mikor visszatért nehéz munkájához és a hátát kiverte az izzadság, a szegény ember így kiáltott föl elkeseredésében:
- Óh, ha én is gazdag ember lehetnék. Ezüst tálból ennék, aranypohárból innék, selyem ágyban aludnék. Gyöngyéletem volna, sose panaszkodnék!
Alig ejtette ki e szavakat, amikor susogás támadt a légben, s egy hang ezeket mondta:
- Legyen meg, amit kívánsz!
Elcsodálkozva nézett körül a kőfejtő, de egy árva lélek sem volt a közelben. Mára elment a kedve a munkától, összeszedte a szerszámokat s indult hazafelé azzal az elhatározással, hogy aznap már nem dolgozik többet.
De mekkora volt a csodálkozása, amikor végre hazaért. Kicsi kunyhója helyén fényes, nagy palota állt, tele drága bútorral és még a puha selyem ágy sem hiányzott. A kőfejtő nagy örömmel helyezkedett el a pompás palotában; elfelejtette az előbbi sanyarú mesterségét és nagyon boldognak érezte magát,
Telt az idő s egyszer nagyon forró nap volt éppen. Az izzó sugarak lepörköltek mindent, s az egykori kőfejtő ki sem mehetett az utcára. Hát amint nézeget ki az ablakon, látja ám, hogy nagy sereg ember vonul el a ház előtt, és a nagy menet közepén pompás ruhájú szolgák aranyos gyaloghintót visznek. A gyaloghintóban a herceg ült, akinek feje fölé nagy ernyőket tartottak, hogy őfenségét a nap ne érhesse. Irigyen nézett az egykori kőfejtő a fényes menet után, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. Aztán így kiáltott föl:
- Óh, ha én herceg lehetnék. Gyaloghintóban hordoznának, ernyőket tartanának a fejem fölé és nem kellene szenvednem a nap melegétől.
Alig ejtette ki e szavakat, amikor susogás támadt a légben, s a régi hang ezeket mondta:
- Legyen meg, amit kívánsz.
Úgy is történt. Herceggé lett az egykori kőfejtő. Gyaloghintóját pompás öltönyű szolgák vitték, nagy tisztességben részesült, fény és pompa vette körül s a nap sugarai ellen hatalmas ernyőkkel védték.
De mégsem volt boldog. Jobbra-balra tekingetett, és szüntelenül azt kereste, hogy mi hiányzik még az ő boldogságához. És amikor látta, hogy a hatalmas nap miképp perzseli le körös körül a mezőket, s hogy az ő arca a nagy ernyők oltalmában is, hogy barnul egyre a nap izzó sugaraitól, elvesztette minden kedvét, s egy nap szomorúan így szólt:
- A nap hatalmasabb nálam. Nap szeretnék lenni, hogy én perzselhessem a mezőket s én barníthassam meg az emberek arcát.
És a hegyi szellem újra felelt:
- Meglesz amit kívánsz.
És csakugyan nappá változott át s nagyon büszke volt hatalmára. Szerte széjjel szórta a sugarait, megperzselte a mezőket, s megbarnította a herceg arcát is csakúgy, mint a többi emberét. De végre is ráunt a nagy hatalomra és megint csak elveszítette kedvét. Mikor pedig egyszer elébe került egy felhő és eltakarta őt, haragosan kiáltott föl:
- Mi ez? A felhő nem bocsátja át sugaraimat? Hiszen akkor a felhő hatalmasabb, mint én vagyok. Ez nem járja. Szeretnék felhő lenni, hogy eltakarhassam a napot.
És a hegyi szellem újra csak ezt felelte:
- Meglesz, amit kívánsz.
Most már felhő lett, nap és föld között lebegett. Felfogta a perzselő napsugarakat, s nagy örömmel látta, milyen szépen zöldül és virágzik minden a föld színén. De ez még nem volt elég. Egész hatalmát akarta éreztetni az emberekkel, s nehéz, sűrű esőt bocsátott le a földre. Napokig, hetekig tartott az eső. A patakok és folyók megdagadtak, kiléptek medrükből, elöntöttek és elpusztítottak mindent, ami útjukba került. Csak a szikla állt szilárdan és rendületlenül, s megvetőn nézte a tomboló vihart.
A felhő látta ezt és álmélkodva kiáltott föl:
- Hogyan? A szikla erősebb nálam? Akkor én szikla szeretnék lenni.
S felelte rá a hegyi szellem:
- Legyen meg, amit kívánsz.
És erre tüstént átváltozott sziklává. Kevélyen nézett az égre, akár nap sütött, akár eső suhogott. Nem reszketett az elemektől s büszke volt hatalmára.
Egy napon különös zajt hallott. A lábánál megpillantott egy kicsi kis kőfejtőt, aki vascsákánnyal hasogatta a sziklát, s ugyancsak nagy darabokat vágott ki belőle, amelyek aztán dübörögve hullottak le.
A szikla erre nagyon megharagudott, s így kiáltott föl:
- Micsoda? Egy ilyen kicsiny emberke hatalmasabb, mint én vagyok? Ez nem járja. Kőfejtő szeretnék lenni.
És teljesült a kívánsága. Visszaváltozott azzá az egyszerű kőfejtővé, aki korábban volt. Arca verejtékével kereste újra mindennapi kenyerét, de boldog volt, s nem kívánt magának jobb sorsot.
A hegyi szellem szavát soha többé nem hallotta.
5. Ozoo
Ozoo egy jámbor és szorgalmas halászember fia volt. A halász derék embert és ügyes munkást nevelt a fiúból, akit a maga mesterségére fogott. Megöregedtek a szülők, elgyengültek és ekkor Ozoo volt a támaszuk, aki nem kímélte a fáradságot, hogy édes szüleinek semmiben se legyen fogyatkozásuk. Becsületességéért, barátságos viselkedéséért szerette őt mindenki, s az egész környék hozzá járt halért. Így aztán évről-évre gyarapodott vagyonban, gazdagságban s a hegyek között szép kis tavat szerzett, amelyben kitűnő pontyokat tenyésztett.
Egyszer nagyon szigorúan köszöntött be a tél, keményre fagyott a tó vize, s olyan vastag jég képződött rajta, hogy Ozoo nem kis aggodalommal gondolt a halaira.
De még jobban aggasztotta az, hogy éppen amikor legjobb keresetétől esett el, édesanyja is súlyosan megbetegedett. Ápolnia, gondoznia kellett édesanyját s a betegség azon kívül tetemes költséget is okozott. De bármilyen nehezére esett is Ozoonak, előteremtette nemcsak azt, amire szüksége volt a betegnek, hanem bármi mást is, amit az öregasszony megkívánt.
Egy napon nagyon gyönge és kimerült volt a beteg asszony, és így szólt Ozoonak:
- Óh, csak azokból a szép pontyokból ehetnék, amelyek a hegyi tóban vannak. Attól tudom, hogy meggyógyulnék.
Ozoo nagy zavarba jött édesanyja e szavaira; alig tudta visszafojtani forró könnyeit: de erőt vett magán és tettetett vidámsággal mondta.
- Jól van kedves anyám, meglesz, amit kívánsz. Elhozom a pontyot.
Az öregasszony megáldotta fiát, aki csakhamar elhagyta a kunyhót. Csak az a reménye volt, hogy az enyhe szél talán porhanyóvá teszi a jeget, legalább annyira, hogy a csákánnyal feltörheti. De ebben a reményében nagyon megcsalatkozott.
Metsző, hideg szél süvöltött a hegyek között, a tó csillogott, jégtükre kemény volt, mint az acél, s tizenkét ember ereje sem lett volna elég hozzá, hogy áttörje. Ozoo kétségbeesve szaladgált a jégen s szenvedő anyjára gondolt. Aztán térdre hullott, kezeit összekulcsolta, s hő imádság tört fel a szívéből.
És íme, egyszerre azt érezte, hogy egész testét csodálatos melegség járja át. Nagy remény gyulladt benne. Gyorsan lehányta magáról a ruhát, lefeküdt a jégre és kinyújtózkodott.
És ahol a teste a jeget érte, ott a kemény burok csodálatos gyorsasággal olvadni kezdett, úgy, hogy Ozzonak csakhamar föl kellett ugrania.
Most már könnyű volt a csákánnyal nagy léket hasítani a jégen. Alig készült el ezzel, látja, hogy minden oldalról odasereglenek a legszebb pontyok, amelyek közül aztán kiválasztott néhányat az édesanyja számára.
Gazdag zsákmánnyal tért haza Ozoo, gyorsan elkészítette a halat, az édesanyja jó étvággyal evett belőle, és amint előre megmondta, ereje csodálatos módon visszatért. Csakhamar teljesen fölgyógyult, és még sokáig élt boldogan fia mellett, akinek hűséges gyermeki szeretete mentette meg őt a haláltól.
6. Róka-lagzi
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fehér rókapár, amelynek olyan hófehér, ügyes és sima szőrű fiacskája volt, hogy aki csak ránézett, nevetett a gyönyörűségtől. Mikor a fiatal róka fölcseperedett, édesapja, az öreg róka így szólt hozzá:
- No hát, édes fiam, itt ám az ideje, hogy a magad lábára állj. Én már megettem a kenyerem javát és nyugalomba szeretnék menni. Azért is hozz hát feleséget a házhoz, vedd át a gazdaságot s dolgozz a magad emberségéből. Jó tanáccsal, segítséggel azért ezentúl is szolgálok neked.
A fiatal róka megköszönte apjának hozzávaló jóságát, és rögtön hozzálátott, hogy nyélbe üsse a dolgot.
Lakott a szomszédban egy másik rókapár, amelynek gyönyörű leánya volt, sima szőrű, mint a selyem.
De ne higgyétek ám, hogy a házasság olyan könnyen megy. Először is ügyes háztűznézőt kellett szerezni, aki elmenjen Itóka kisasszony szüleihez, szép és drága ajándékot vigyen a reménybeli vőlegénytől és nyájas szóval rávegye a szülőket, hogy adják oda a kisasszonyt az úrfinak. Persze, hogy dicsérte nekik, milyen jó az úrfi, milyen derék és jó szívű legény, milyen szorgalmas, takarékos és mennyire tiszteli a szüleit. Mert ha nincs nagy becsülete a kérőnek, akkor könnyen kosarat kaphat.
De hát a háztűznéző ügyesen végezte a dolgát, a kisasszonyt odaígérték az ifjúnak, s aztán már csak alkalmas napot kellett keresni a kalendáriumban, hogy mikor tartsák meg az esküvőt.
Ki is tűzték a napot, álló hétig egyebet sem tettek, mint főztek-sütöttek a lagzira, hogy a nagy vendégseregnek panasza ne lehessen. Be is köszöntött a nagy nap, csakhogy mind a két rókacsalád nagy bánatára csúnya, zivataros idő kerekedett. Morogtak a felhők, az eső meg úgy zuhogott, mintha csak dézsából öntötték volna. De hát a nászmenetnek csak el kellett indulni. És íme, amikor a szakadó esőben a menyasszony Elindult, egyszerre csak melegen és mosolyogva kisütött a nap.
Bámult és örült az egész násznép és azóta mondják japánban, valahányszor zuhogó esőben Egyszerre csak kisüt a nap: most megy a rókamenyasszony az ura házába.
7. A bűvös dézsa
Japánnak egyik belső, hegyes tartományában élt egyszer egy jámbor remete. Egyszer, a kis templom egyik sötét zugában, sok régi limlom között vasdézsát talált, amely már időtlen-idők óta heverhetett ott. A szentéletű férfi ide-oda forgatta a dézsát s amikor látta, hogy a vén szerszám sehol sem lyukas vagy hibás, gondosan megtisztogatta a portól s bevitte a szobájába.
- Ez aztán kitűnő fogás - gondolta magában a jó remete. Mert hát egy jó vizes dézsa drága portéka ám, s az ő dézsája már nagyon rossz állapotban volt.
Nem habozott hát, hanem tűzbe vetette a maga dézsáját, s a talált jószágot tette a helyére.
De mikor aztán vizet töltött a dézsába, olyan furcsa dolog történt, amilyet a jó öreg remete még világéletében nem látott.
A dézsának feje meg farka nőtt, meg azután négy lába, s valóságos tanuki lett belőle. Leugrott fürgén a padkáról és pajkos ugrándozást vitt végbe. A remetének leesett az álla a nagy bámulattól, s ijedtében imádkozni kezdett. De hiába volt minden, a tanuki nem hagyta abba az ugrándozást. Félelmében a remete átszaladt a szomszédba, s elhívta egy fiatalabb társát. Ketten aztán megragadták a tanukit, seprűvel meg bambusznáddal jól elagyabugyálták s azután egy nagy faládába zárták. Ez nem kis fáradságukba került s egészen kimerülve tanácskoztak azon, hogy mitévők legyenek a rakoncátlan állattal. Végül is abban állapodtak meg, hogy az lesz a legjobb, ha eladják egy állatkereskedőnek. A kalmár el is jött, de amikor óvatosan fölemelték a láda tetejét, hogy megmutassák a tanukit, a tanuki nem volt benne, csak a vas dézsa állt ott, komoran és mozdulatlanul, mintha az egész dolog csak álom lett volna.
A remete azonban semmi áron sem akarta megtartani a dézsát, potom pénzért odaadta a kereskedőnek s még örült is, hogy ily könnyen túladhatott az ördöngös jószágon.
A kalmár vitte a dézsát hazafelé; útközben érezte, hogy a dézsa mind nehezebb és nehezebb lesz. Annyira, hogy amikor nagy sokára hazaért, dühösen dobta a dézsát a szoba sarkába, s nem gondolt rá többet.
Éjnek idején azonban, mikor már édesen aludt, szörnyű lárma riasztotta föl álmából. Fölneszel a kereskedő és rémülve látja, hogy a vasdézsa átváltozik tanukivá, amely rettentő ugrándozást visz véghez. Majd az asztalon terem, amelyen a lámpás égett, majd a gerendára ugrik, majd meg csodálatos bukfenceket vet, anélkül, hogy valamiben is kárt tenne. A kereskedő nagyon bámult, félt is egy kissé s csak hajnalban tudott ismét elaludni. Reggelre kelve, ott látja a helyén az öreg dézsát. Nagy hamar felöltözködik, becsukja a házat s megy át egy öreg szomszédjához, hogy elmesélje neki a furcsa eseteket.
Az öreg végighallgatta csöndesen és egy cseppet sem csodálkozott. Elmondta a kereskedőnek, hogy ő fiatal korában sokat hallott az ilyen bűvös dézsáról.
- Belőled gazdag ember lehet, ha megteszed, amit tanácsolok. A bűvös dézsát jó pénzért mutogathatod az embereknek, csakhogy előbb meg kell kérned a tanukit, hogy rááll-e. Meg aztán előadás alatt nem szabad imádkoznod, se egyéb vallási gyakorlatot teljesítened, mert különben a tanuki tüstént eltűnik.
A kereskedő megköszönte a jó tanácsot és elbúcsúzott szomszédjától. Úgy tett amint a szomszéd tanácsolta. A tanuki beleegyezett abba, hogy a népnek mutogassák, s a kalmár szép bódét építtetett, azután pedig mindenfelé híresztelte, hogy jó pénzért milyen csodálatos dolgokat lehet látni az ő bódéjában.
Nagy sokaság csődült össze. A kereskedő megmutatta nekik a bűvös dézsát, s aztán egy asztalra helyezte. Parancsszavára előtűnt a fej, a fark, utána a négy láb, s megkezdődött a furcsa tánc. A tanuki először ellejtette a kötéltáncot egy kifeszített kötélen, a művészet szigorú szabályai szerint, utána a legyezőtáncot, oly kecsesen, hogy a nézőközönség egészen föllelkesült, az ernyőtánc pedig valóságos forrongásba hozta őket. A bódé napra-nap megtelt emberekkel, mert mindenki látni akarta a csodálatos tanukit.
Úgy lett, amint az okos szomszéd megjövendölte. A kereskedő nagyon meggazdagodott. De a nagy vagyona mellett sem volt boldog, mert hiszen tudjátok, hogy imádkoznia nem volt szabad. És ebbe az állapotba nem tudott beletörődni. Szíve és lelke megkívánta az imádságot, s minél jobban gyűlt a gazdagsága, ő maga annál szomorúbb lett.
Végre egy nap nem tudta tovább hordozni a gyötrelmét. Hóna alá kapta a bűvös dézsát, miután száz aranytallért rakott bele. Ment egyenesen a szent életű remetéhez, akitől a dézsát vásárolta.
Miután elmondott neki mindent, töviről hegyire megmagyarázta azt is, hogy miért nem akarja megtartani továbbra is a dézsát, s kérte a remetét, hogy könyörögjön érte bűnbocsánatért, amiért vallási kötelességeit oly hosszú ideig elhanyagolta. Egyúttal letette a száz aranytallért a templom céljaira.
A remete megfontolta a dolgot s megígérte, hogy imádkozni fog érte. De azt kívánta, hogy töredelmessége jeléül építtessen a kereskedő egy kis kápolnát, ahol elhelyezhetik a bűvös dézsát, Istennek oltalma alatt.
Úgy is történt. A bűvös dézsa máig ott van a kápolnában s a boszorkányságának vége van. De aki akarja most is megnézheti.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
